πάνθειον – az összes istenek temploma

Mindeddig ritkán terveztem meg a következő kanyart, amikor Róma utcáin andalogtam, így aztán azt sem tudtam sokszor, mitől esik le az állam, csak hagytam, hogy leessen. Mindeddig kinevettem a turistákat, akikről lerítt, hogy már előző este sorrendben bekarikázták a térképükön a látnivalókat, és éppen elkésve érzik magukat a következő állomásról, holott mindenki tudja, hogy például a Pantheon nem megy sehova. Ahogy azt is mindenki tudja, hogy az az idő, ami elszáll felettük Róma utcáin, nem ugyanaz az idő, amihez – akárhonnan is jöttek – otthon hozzászoktak. Ez az első és legfontosabb szabály Rómában: az idő itt másként telik. Nem kell mélységeiben értenünk a téridő fogalmát ahhoz, hogy a mindennapjainkban érezzük, ennek a felettünk álló uralkodónak mindkét arca egyenrangú hatalommal a kezében terelget minket valamifajta vég felé. Rómában az ember úgy érzi, a tér az idő fölé kerekedik, mintha a mozdulatlansággal megállíthatná az időt, amit csak egy következő mozdulattal indíthat el újra. Itt meg kell értened, hogyha a busz késik, annak egyszerű oka van: minden ami Rómában történik, az elsősorban a térben létezik, nem az időben.

Szóval mindeddig nevettem a turistákon, és elvetettem a városnézési szokásaikat, de be kellett látnom, hogy az igazság valahol köztük és köztem van, és hogy az ember kezének nyoma nem olyan, mint a természeté. Az utóbbira csak hallgatnunk kell, figyelni minden apró vonására ahhoz, hogy eggyé váljunk vele, hogy a megismeréséért küzdjünk. Az emberi tevékenység eredménye más, annak kiismeréséhez, csodájának átéléséhez igenis jó, ha az ember tud egyet s mást. Szóval az első megtervezett utam a Pantheonba vezetett.

Esse est percipi – tartja a mondás, legalábbis George Berkeley mondása. Az ember sokszor megkérdőjelezheti az érzékelhető objektumok reális léttel való bírását, és igazat adhat a XVIII. századi filozófusnak, aki szerint egy tárgy létezése annak észlelésében áll, de a Pantheon esetében erről szó sem lehet. Ezt az épületet nem kell látni, vagy érinteni ahhoz, hogy biztosak legyünk a létezése felől. Az ember olykor gyanútlanul sétálgat a Via degli Orfani-n, vagy a Via Guistiniani-n mindenfajta tudatosság nélkül, csak valami leküzdhetetlen vonzással a lelkében, mintha egy gravitációs erő csalogatná magához, és pár pillanattal később ott áll a Pantheon előtt. Olyankor az ember lelke felszabadul a vonzás alól, hiszen megérkezett: Pantheon – tátogja maga elé, hogy megízlelje ezt a szót, illetve a gondolatot, hogy létezhet valami, ami egyszerre szolgál minden istent, vagy mindent, ami isteni.

Ha a Via Giustiniani-n ragad magával a Pantheon ereje, egyszer csak ez a kilátás terül eléd

Ahogy az ember a sorban araszol, egyre apróbbnak érzi magát az árkádot tartó 16 korinthoszi oszlop lábához közeledve. Próbálja elképzelni azt a halandók által kifejtett erőt, amivel a 16, egy-egy gránittömbből faragott oszlopot Egyiptomból Rómába szállították szűk 2000 évvel ezelőtt, de pár perc után könnyebbnek tetszik neki elfogadni, hogy Hadrianus parancsa helyett isteni rendeltetés volt, hogy az egykori birodalom központjába érkezzenek a fejenként 60 tonnát nyomó gránitoszlopok. Más magyarázat nincs, legfeljebb az ufók, akik a piramisokat is építették.

Aztán az ember belép az épületbe: mindaz, ami addig a pillanatig ellenállhatatlanul magához vonzotta, az a megmagyarázhatatlan gravitációs erő mintha a visszájára fordulna, mintha magában az épületben az ember súlytalanná válna. Mintha az épület belsejét kitöltő – mert az üresség márpedig képes kitölteni a teret – 43,3 méter átmérőjű tökéletes gömb maga lenne Anaximandrosz kozmosza. A kutatók azt mondják, nem lehet tudni, mi volt az eredeti rendeltetése az épületnek, illetve hogy a Pantheon elnevezésből nem következtethetünk arra, hogy valóban minden isten tiszteletére lett volna felhúzva. Ez a baj a tudós emberekkel: annyira keresik a tapasztalati, kézzelfogható bizonyítok valamire – az már szinte mindegy is, hogy mire -, hogy elsiklanak az érzések felett, amik megadják a választ: a Pantheon üres gömbterében az ember a bőrén érezheti mindazt, ami isteni.

A gömb tetején egy lyuk tátong, ami összeköti ezt az isteni ürességet az égbolttal. Az épületben álldogálva úgy tetszik, mintha a Nap önkényesen választaná ki aktuális foltjának helyét a Pantheon belső falán – mert ugye tudjuk, hogy az időtől ebben a városban függetlenek a fizikai testek -, így aztán a legkevésbé sem lepődik meg az ember azon, hogy az év április 21-i napjának – Róma alapításának évfordulójának – delén a Nap pontosan a Pantheon ajtaját világítja meg. Az örök város születésnapján az isteni összeköttetik az emberiséggel, ami Kr. e. 753 április 21-én kivételes lépést tett a civilizáció útján.

Imádtam az árnyékokat
Az önkényes nyom éppen aktuális manifesztációja

A Pantheon-ban az Olasz királyság két uralkodójának, II. Viktor Emánuelnek és I. Umbertónak a sírboltja pár pillanatig furcsán hat az istenivel átitatott légkörben, az ember elbizonytalanodik, és talán kételkedve fogadja el, hogy a Risorgimento szereplői helyet kaptak az épületben. A liberalizmus büszke győzelme volt-e Itália egyesítése? Gondolhatunk-e úgy március 17-ére, mint április 21-ére, vagy nem véletlen, hogy a Nap nem március 17-én mutat a Pantheon ajtajára? Minderről majd később, hiszen Rómában az embernek a Pantheon-nál jobb lehetőségei is vannak a Risorgimento emlékének felidézésére, menjünk hát tovább a következő szereplőnkre!

A két uralkodó sírboltja mellett van egy harmadik: Raffaello szelleme kétségkívül beleillik az ember magasztos érzéseibe, amik a Pantheon-ban kerítik őt hatalmukba.

“ILLE HIC EST RAPHAEL TIMUIT QUO SOSPITE VINCI / RERUM MAGNA PARENS ET MORIENTE MORI”

(Olaszul: Qui giace Raffaello da lui, quando visse, la natura temette d’essere vinta, ora che egli è morto, teme di morire.)

– súgja szinte fülünkbe a síremlékének felirata, aminek laikus fordítása valahogy így szól: „Itt fekszik Raphael, akitől – mikor élt – a természet a győzelmet, s most hogy halott, a saját életét félti.” Az ember szinte maga előtt látja ebben az anaximandroszi gömbben lebegve Az athéni iskolát, vagy a Disputát, s máris meggyőződik arról, nem találhattak volna jobb helyet Raffaello-nak akkor sem, ha ő maga máshova kívánta volna temettetni magát halála után.

Baloldalt Raffaello mellszobra

Aztán minden szent és isteni érzés fölé kerekedik hirtelen a La Fornarina, a titokzatos nő, akiről senki sem tudta, ki lehet valójában. Aki miatt Raffaello a legenda szerint sosem vette feleségül Maria Bibbiena-t, a nőt, akit Raffaello mellé temettek. Az ember szinte érzi ennek a múzsának a halálban is fontos szerepét, a nőét, aki nélkül Raffaello minden bizonnyal nem szállhatott volna versenybe a természettel, és halálával nem veszélyeztethette volna annak további létezését. „Raffaello a szépségbe halt bele.” – magyarázza az idegenvezető egy csoport turistának – „Szifiliszes volt.” – lövi le a poént, és álszent volnék, ha azt mondanám, nem mosolyodtam el rajta. Mégis, azt hiszem, a nő tévedett és hamis ok-okozati kapcsolatról nyilatkozott. Raffaello tényleg a szépségbe halhatott bele, de ennek semmi köze a szifiliszhez. Az isteninek a Raffaello-hoz hasonló közvetítőinek élete gyors és heves lángokban emésztődik fel, ez az élet rendje. A halandók elé tárni az istenit veszélyes játék, ezt legalább Prométheusz óta tudjuk. A civilizáció ékköveinek megfestése ugyanúgy következményekkel jár, ahogy a tűz ellopása. Raffaello-nak a Pantheon-ban a helye.

Megunhatatlan

Egy hozzászólás Új írása

  1. Visszajelzés: Micsoda útjaim

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s